Itt mindenki kiteregeti a szennyesét, akarom mondani a mosott ruháit.

Mindegy, hogy a mosott ruha színes vagy fehér, márkás vagy sem, lyukas, kopott vagy vadiúj, nem csinálnak belőle titkot. Sokszor a lakó foglalkozása is könnyen kitalálható, pl. a sorban sorakozó fodrászkötényekből, illetve az is egyből kiderül, van-e a háznál gyerek, s ha igen, mekkora. Itt nem a házak közé (mint pl. Nápolyban), hanem az ablak vagy terasz elé feszített, csigás szárítóra teregetnek. Nem gond, ha az ablak éppen az egyik legforgalmasabb főutcára néz, de az sem, ha a parlament épületére, sőt, az sem probléma, ha a járókelő akár le is akaszthatná a neki éppen megtetsző ruhadarabot.

Ez amolyan mediterrán életérzés. Éppen ezért rögtön felvillanyozódtam, amikor megláttam, hogy lisszaboni lakásunkban is ilyen van, igaz egy kevésbé magamutogatós fajta, a házak közé néző. Mindenesetre külön élvezetet adott a teregetésnek ez a csigás szárító. Bevallom, első alkalommal rettegtem, nehogy leejtsek valamit. Szerencsére a többszöri teregetések során csupán egy kék csipeszt sikerült a mélybe hullatni. Azért annyira nem volt kár. 

Íme, így teregettünk mi: