Az alábbi fotók tegnap készültek a parton:

Mit látunk? Nagymama, anya, apa nyomkodják a telefonjukat (meg egy srác a háttérben talán éppen vizel, de ez most nem lényeg). A gyerekek meg szépen eljátszanak magukban hangos örömujjongásokban kitörve. Mindez nem egy percig tartott, hanem mondjuk tizenötig. Ilyen egy boldog családi nyaralás?
S mi történt közben körülöttük? Tőlük kb. 20 méterre egy idős hölgyet szó szerint ledöntött a lábáról a tenger. Tőlük aztán bele is fulladhatott volna, észre sem vették. Továbbá mi éppen próbáltuk elaltatni a csemeténket, direkt azért vonultunk félre erre a kis zárt, sziklás részre, távolabb a szabadterű strandtól. Ezt sem vették észre. Az elalvás természetesen nem jött össze a sikongató gyerekek miatt. 

Aztán mi elindultunk hazafele és a partról felfele menet szembe jött velünk három, 25-30 év körüli lány. Mentek lefele a partra. Közülük kettő nyomkodta a telefonját, fel sem néztek belőle. De sorolhatnánk a hasonló példákat, amiket nap, mint nap látunk.

Engem őszintén szólva kicsit elkeserít ez a jelenség és értetlenül állok a dolog felett. Az emberek annyira bele tudnak veszni ebbe a nyomkodásba, hogy nem is érzékelik, mi történik körülöttük. Jöhetne itt a rengeteg cikk az elütött, mobilozós gyalogosról, a balesetet okozó mobilozós sofőrökről, a vizekbe belefulladt gyerekekről, mert a szülők éppen a mobiljukkal voltak elfoglalva stb., stb.

De most nem csak erre akarok kilyukadni, hanem az utazás oldaláról közelítve elgondolkodtam. Miért utaznak az emberek, ha nem azért hogy együtt legyenek, hogy kicsit máshol legyenek, mint otthon? Hogy kizökkenjenek a saját megszokott világukból. Hogy hiányozzanak az otthoniak. Hogy az otthoniaknak hiányozzanak ők. De hogy tud ez működni, ha egyfolytában a telefonjukon lógnak, ha nem tudnak elszakadni az otthoniaktól, az otthoni dolgoktól? Hogy tudják így meg- és átélni a dolgokat? Itt is vannak, meg ott is, vagy inkább se itt, se ott. És ha mindenről, ami velük történik élő egyenesben tudósítanak, miről mesélnek majd otthon? Vagy mindez csak arról szól, hogy irigységet keltsenek másokban, hogy nekik éppen milyen jó? Nem tudom.

Félreértés ne essék. Nekem is van okostelefonom. És igen, én is szoktam nyomkodni, de leginkább akkor, amikor a gyermek alszik este, vagy ha apukával van. De az is előfordul, hogy lenémítva napokig a táskámban felejtem. És igen, tök jó, hogy ilyen egyszerű a kommunikáció és hogy bármit egy perc alatt meg lehet tudni, na de azért mindennek van határa!!  

Szóval, emberek! Néha nézzetek fel a mobilotokból! Érzékeljétek a körülöttetek lévő világot, a többi embert! Bámuljátok a felhőket! Gyönyörködjetek a gyerekeitekben! Beszélgessetek!