Tavirának szigeten van a tengerpartja, ahova komppal lehet átjutni, kb. 5 perces, kellemes úttal. Miközben várakozik és utazik az ember, lehet nézegetni a horgonyzó vitorlásokat, horgászhajókat, visszanézni a távolodó városra és kémlelni a halakat a vízben. Ez a sziget (Ilha de Tavira) is a Ria Formosa természetvédelmi terület részét képezi, rengeteg madárral lehet errefelé találkozni, már a komphoz sétálva és a kompra várakozva is.

Így a szezonon kívül viszonylag kevés az utas. Főleg horgászok, egy-két turista és a szigeten valamilyen munkát végző melósok teszik ki az utazóközönséget. A sziget egyébként nem túl nagy, 11 km hosszú, 150 m-1 km széles, begyalogolható az egész akár. Fehér, apró homokos a partja, az öböl és a part között pedig homokdűnék sorakoznak. Eddig akárhányszor voltunk, ameddig csak elláttunk, miénk volt az egész homokozó. 

Nyáron bizonyára másként fest a táj, és valószínűleg a kompra is úgy kell felverekednie magát az embernek. A szigeten egyébként van egy hatalmas kemping, jó néhány nyaraló, éttermek, bárok, szörfös helyek. Szóval minden, ami egy jó tengerparthoz illik. Állítólag itt sosem megy a hőmérséklet harmincegy-két fok fölé és a víz is hűvös marad. Nyáron is kellemes hely lehet.

Most, így december vége felé is nagyon klassz az idő, süt a nap, enyhén fúj a szél. A legtöbb turista, aki ide kijön, sétálni jön. Egy jó hosszú séta felérhet talán egy hét varázsheggyel. Mi természetesen homokozni mentünk és kagylókat gyűjteni. Megunhatatlan!

Italokról még nem esett szó a blogon. Pedig nem csak eszünk, iszunk is. Elsősorban csapvizet, teát, tejet és alkalomadtán narancslét. A csapvíz Portóban és itt Tavirában is kifejezetten finom. Lisszabonban és Albufeirában kicsit meg kellett szokni az ízét, de azzal sem volt bajunk. 

Néha alkoholizálunk, bár nem visszük túlzásba. A bor hibátlan. Hamar megtanultuk, hogy Setúbal-ból származó bort kell venni, a portugálok is azt isszák, ha tehetik. De nem kell félni a ház boraként bármelyik kis étkezdében mért folyó boroktól sem.Eddig bárhol kóstoltunk, mindegyik nagyon finom volt, és bajunk sem lett tőle.

Sör is lecsúszik néha a nagy melegben.A nagy márkák mellett, lehet kapni egy-két portugál sört is, illetve kézműves sörökre is lehet bukkanni, ha arra vágyik az ember.

És persze muszáj szót ejteni a ginjinháról (vagy ginjáról). Ez a portugálok híres meggylikőrje. Senki ne szisszenjen fel, nem olyan, mint amit mi cherryként ismerünk. Finomabb, kevésbé édes. Lisszabonban külön ginja bárok vannak, amiket könnyen meg lehet találni, mert általában kígyózik előttük a sor. De nagyjából minden italkimérésben, kocsmában lehet inni ginjinhát. Kis feles poharakba töltik, kerül bele meggyszem is. Van ahol adnak a környezetvédelemre, ott a pohár csokiból készül :-). 

Egészségetekre!

Portugália a macskakő országa. A legtöbb járda, lépcső, van ahol még az autóút is kisebb-nagyobb kövekből van kirakva. 

A portugálok ezt egészen művészi szintre fejlesztették. A teljesen puritán macskakövezés mellett, szebbnél szebb mintázatú kőből kirakott útburkolatokkal lehet találkozni. Legyen szó szűk kis járdácskákról, sétányokról vagy tágas terekről, sehol sincs hiány a kreatív megoldásokból. Ezért, ha az ember a lába elé néz, akkor egy csodálatos világ tárulhat a szeme elé (és nem mellesleg észreveszi a kutyakakákat is). Külön neve is van ennek a jelenségnek, úgy hívják: calçada portuguesa, vagyis portugál utcakövezet.

A calçada portuguesa eredetét valamikorra a XIX. század második felére teszik, amikor az első fekete-fehér mintázatú, mészkövekből kirakott járdát lefektették (rabok) a lisszaboni Szt. György vár közelében. Akkoriban hatalmas feltűnést keltett a szokatlan látványával. Ezt követte a Rossio terének lekövezése, ami után már megállíthatatlanul terjedni kezdett ez a fajta útburkolás, mind az országon belül, mind a gyarmatokon és más országokban is. 

A legjellemzőbb a fekete, fehér és szürke árnyalatú kövek (zömmel mészkő és bazalt) használata, de néhol még vörössel is kiegészítik. Gyakran találkozni térdeplő férfiemberekkel, akik kis kalapácsukkal éppen macskakövet raknak le, vagy éppen javítanak meg. Kirakóznak.

Ma már kicsit ellentmondásos a macskakövek megítélése. Sokak szerint balesetveszélyes. Ha ráesik az eső valóban némelyik eléggé csúszós is tud lenni, illetve a kisebb-nagyobb hibák akár bokatörést is okozhatnak. Továbbá egyre kevesebb ennek a szakmának is a művelője, így egyre nehézkesebb a javításokat is elvégeztetni. Vannak próbálkozások, hogy kiváltsák a macskakövezéseket más burkolással, természetesen ott, ahol értékes minta, örökség nem veszik el. Egyébként nagyon hamar hozzá lehet szokni, hogy macskakövön jár az ember. Nyilván magassarkúban, vagy gurulós bőrönddel kicsit nehezített a pálya, de mindig vannak, akik szeretik a kihívásokat. Néha azért a babakocsival mi is szerencsétlenkedünk, de semmivel sem rosszabb, mint az otthoni gödrös, kátyús, hepehupás járdák.

Bennünk felmerült azért még egy biztonsági kérdés a macskakövekkel kapcsolatban. Még Lisszabonban voltunk tanúi egy tüntetésnek. Békésen zajlott, nem repültek a macskakövek, ami azért - látva ezt a macskakő-mennyiséget szerte az országban- roppantul megnyugtató.

Szóljon ez a poszt most az anyukákról, akik mindenre képesek a családjukért, és még azon túl is. Akik mint egy ernyő, menedéket nyújtanak mindannyiónknak. Akik kiegyensúlyozottságukkal, végtelen türelmükkel állandó biztos hátországot nyújtanak. Akikhez mindig lehet menni, mindig lehet kérdezni, és akiknek, ha aznap nem éppen a kedvükre tettünk, akkor is mosolyognak. Mosolyogva válaszolnak a kérdések özönére. Akik oroszlánként harcolnak ha kell, és végtelen energiákat mozgósítanak - ki tudja honnan -, amikor már mindenki elfáradt. Napvégén megsimogatnak: ma is hős voltál, és mi elhisszük. Tudják a növények nevét, mindig megjegyzik az összes földrajzi hely nevét (az összes völgy, domb, falu és utca nevét) és soha nem tévednek el. Fejből főznek minden napra, Gordon Ramsay a kanyarban sincs!

Köszönjük!

Szóljon ez a poszt most a gyerekekről, akik nélkül nem lenne teljes a család. Akiknek mindig jó kedvük van. Akik mindenre kíváncsiak. Akik mindig, mindenhol jól érzik magukat. Akiknek játék az egész világ, képzeletük határtalan. Akik végtelen bizalommal fordulnak mindenkihez. Akik rengeteget tanulnak és akiktől rengeteget lehet tanulni. Akik soha nem fogynak ki a kérdésekből. Akik minden ételt megkóstolnak. Akik strapabíróbbak, mint két felnőtt együttvéve. Akik néha elfáradnak, és néha megállíthatatlanul felpörögnek. Akik tudják, hogy mi a jó nekik és ennek nem félnek hangot adni. Akik imádják az állatokat.        

Köszönjük!

Faro és a spanyol határ között húzódik egy különleges természetvédelmi terült. Ria Formosa (gyönyörű folyó) a neve, bár igazából semmi köze sincs folyóhoz, mert ez egy lagúnarendszer, amit a természet és itt-ott az ember alakított ki. Rengeteg madár-és halfaj költő- és feltöltődő helye. Amolyan wellness. Az óceán felől öt sziget és két félsziget védi. A különlegességét mégis a tengerrel való szoros kapcsolata, az árapály adja, ami folyamatosan biztosítja a gazdag táplálékot és a friss vizet az itt élő fajoknak. Natura 2000 és ramsari terület.

Ma egy kicsit hajókáztunk rajta és elég sok mindent tanultunk a kapitányunktól. Például azt, hogy nagyjából 3,5 méter vízszint különbséget jelent itt az árapály. Meg azt is, a gólyák, akikkel itt találkoztunk kivételesek, mert alapvetően innen is elköltöznek, de van egy 40 egyedből álló gólyakolónia, akik már évek óta itt maradnak télre is. De megtudtuk azt is, hogy a kínaiak szeretik a csikóhalat, ami azért baj, mert itt él a világon az egyik legnagyobb csikóhal állomány, amit a kínaiak előszeretettel ritkítanak és csempésznek haza, Kínába, hogy mindenféle ínyencségként és afrodiziákumként megegyék. 

Most már azt is tudjuk, hogyha bárhol a világon portugál kagylót eszünk, az nagy valószínűséggel innen származik. Kiderült az is, hogy élnek itt kaméleonok, egykori afrikai migránskaméleonok leszármazottai. És fiúk, ha egy portugál lánynak udvaroltok, ha jót akartok, ne mondjátok neki, hogy formosa! Régen ez még bóknak számított, amikor a teltebb idomok voltak divatosak, ma már inkább sértésnek veszik. 

Nem, nem arról van szó, hogy Portugáliában felrúgták volna a felsőbb matematikai evidenciákat. Csupán arról, hogy másként használják az ujjaikat. Az elején elég sokszor belefutottunk abba, hogy ha kértünk valamiből kettőt és mint hülye gyerekek, hozzá mutattuk kézzel is, hogy:

akkor visszakérdeztek, hogy egyet? Mi van?!! Hány ujjamat látod?!! Na, itt nem ötöt és nem is kettőt látnak, hanem csak egyet. Aztán hamar megtanultuk, hogy máshogy mennek itt a dolgok. Most már, ha valamiből kettőt kérünk, egyből békét is kívánunk!

Most már elmondhatjuk magunkról, hogy jártunk portugál vásárban is! Tavirában havonta egyszer van havi vásár, éppen ma volt a decemberi. Muszáj volt megnézni!

Igazából olyan, mint nálunk. Egy hatalmas üres placcon felállnak a dobozos autók, hozzá a standok és lehet kapni mindenfélét: övet, melegítőt, cipőt, zoknit, bugyit, műanyag játékokat, zöldséget, gyümölcsöt, elemet, fúrót, mindenre jó technikai kütyüket, facsemetéket, élő tyúkokat, kanárikat, 'kamionról leesett eredeti' márkás parfümöket, táskákat. Az évszakból kifolyólag most a sláger a pléd, a meleg otthoni ruhák, pizsamák, bélelt zoknik és a mikulás virág. A levegőben olajban sült fánk és kecskesajt illata terjeng. Folyamatos az árusok kiabálása. Nagyon komolyan veszik, többen megafonba kiabálnak, hogy egymást túlharsogják.

Fél pénzzel nem mentünk sokra, minden öt euro. Öt euro: egy pléd, egy mackó nadrág, 12 pár zokni, három alsónadrág, három kézműves sajt....  Ugyanakkor szuper olcsó volt a csirimojó. Jól bevásároltunk belőle másfél pénzből!!

Santa Luzia egy kis halászfalu Tavirától 3 km-re. Apró kicsi házaival, szűk utcácskáival, az öbölben ringatózó rengeteg halászhajóval, különleges vízimadarakkal igazi festményre illő helyszín. Ma a polip fővárosának hívják, de régen tonhalat (kékúszójú tonhalat) is halásztak itt. Ennek állít emléket a horgonytemető (Cemitério das Anchoras).

A fehér homokkal borított szigeten szépen sorba rendezve fekszenek a vasmacskák a homokdűnék között. Elég különleges látvány. A legtöbbjüket már vastag rozsdaréteg fedi.

Régen ezeket a horgonyokat használták arra, hogy a tonhalak befogására szolgáló hatalmas hálókat, ketreceket rögzítsék. Nagy tudást igénylő munka volt ez és ráadásul veszélyes is, mivel a tonhal ereje mellett az Atlanti-óceán áramlatait is le kellett küzdeni. A tonhal halászattal az 1960-as években kényszerültek felhagyni ebben a térségben. Akkor valaki itt hagyta ezt a munkaeszközét, s utána szép lassan idekerült a többi is.

Mára egy letűnt kor, egy eltűnt hivatás és egy veszélyeztetett faj szimbóluma lett. És egy nem mindennapi díszlet a strandoláshoz.

Bemutatom az egyik kedvenc itteni étel-alapanyagomat. Ő lenne az, tádááám:

Jól néz ki, nem? Itt úgy hívják, hogy szívkáposzta (couve curacao), én csak csúcsfejnek hívom. Nem találtam neki magyar nevet. Szinte minden héten megeszünk egyet valamilyen formában (tésztában, pitében, levesben, simán párolva, nyersen). Ha szerencsének van, akkor még pont méretes fejeket is ki tudunk fogni, nem csak óriások vannak. Nagyon jó, mert sokkal zsengébb, mint az otthoni káposzta, sokkal kisebb a torzsája is, nagyon hamar megfő és persze finom is! 

A zöldségekről csak érdekességképpen még annyit, hogy nem nagyon látni sem petrezselymet, sem pasztinákot, sem zellergumót. Kicsit furcsállom, mert megteremni biztosan megteremne. Zöldség zöldje és szárzeller az van, de valahogy a gyökérrész az nincs. Itt a tavirai piacon láttam először pasztinákot. Vettünk is gyorsan, igaz aranyárban volt. Másban nincs hiányérzetünk, szinte ugyanaz a felhozatal, mint nálunk is otthon ilyenkor: rengeteg káposzta, cékla, sütőtök, répa stb. Az édesburgonya szuper és olcsó. Szóval, tömjük magunkba a vitaminokat!!