Szóljon ez a poszt az apukákról, akik mindenre képesek a családjukért. Akik, mint egy sziklafal védelmezik családjukat esőben, szélben és a legnagyobb napsütésben. Akiknek mindenre van válaszuk. Akik nem unják meg, ha egy nap öt-milliószor elhangzik gyermekük szájából, hogy apa. Akik viccesek, mindig készek a mókára. Akik, ha kell, fel tudják emelni a hangjukat. Akik a legjobb falatokat is megosztják gyermekükkel. Akik huszonnégy órát kibírnak egyhuzamban a feleségükkel. Akik néha elfáradnak, de aztán újraélednek. Akiket néha el kell küldeni itthonról, hogy kieresszék a gőzt. Akik mindent tudnak az állatokról és órákat tudnak mesélni róluk. 

Akik magukat, s legfőképpen derekukat nem kímélve másznak meg hegyeket babakocsistól még a legnagyobb szélviharban is.

Köszönjük!

Van Tavirában egy templom, az Igreja da Misericórdia, ami az egyik kötelező látnivaló a városban. Inkább emlékeztet egy színházra, mint egy templomra. A falakat kék-fehér azulejok (csempék) díszítik, különös hangulatot teremtve ezzel a belső térnek. A templombejáráshoz hozzátartozik a harangtorony megmászása és a kapcsolódó, két teremből álló festménygyűjtemény megtekintése is. Ha megkérdeznének, valószínűleg csak nagy nehézségek árán tudnánk felidézni, hogy milyen festményeket láttunk itt, mert lekötötte a figyelmünket a termek faberakásos mennyezete és az ajtókat kitámasztó kis díszek. Nem tudni, hogy mennyi figyelmet kap ez a két kis tárgy, valaki egyáltalán észre veszi-e őket. Pedig nagyon szemrevalóak.

Ez az angyalka például végtelen türelemmel tartja a szárnyai között az ajtót és egykedvűen számolgatja a betérő embereket.

 Ez a vasalófél pedig csak arra vár, hogy valaki végre becsukja az ajtót és ledőlhessen.

A tavirai ácsoknak régen rengeteg munkájuk lehetett. Különleges, piramisra emlékeztető tetők fedik a házakat. Nincs oromzat, tulajdonképpen egyfajta sátortető ez. Itt úgy hívják: 'Telhados de Quatro Áquas'.

Némelyik kicsit még keleties beütéssel is rendelkezik, szinte csak a sárkányfejek hiányoznak a sarkokról. Az igazi különlegességét talán mégis az adja, hogy egy házon több tető van, nem egy nagy, hanem sok kicsi. Mintha toblerone csokiból lenne a tető.

Próbáltuk kideríteni, vajon miért ilyenek itt a háztetők. Nem sok sikerrel jártunk. Valószínűleg szimplán esztétikai okai vannak. Annak idején ez tetszett meg a városlakóknak és így maradt, mára pedig Tavira egyik védjegyévé vált. Szerencsére az újabb építésű házaknál is követik ezt a fajta tetőépítést, így nem csak a régi városrészben lehet találkozni ezekkel a különleges formákkal. És az ácsok ma is kedvükre farikcsálhatnak.

Külföldön mindig jó program boltba menni, megnézni a polcok kínálatát, az árakat és kifigyelni, a helyiek miket vásárolnak. Most ennek a hobbinak bőven tudunk hódolni és közben megfigyeléseket folytatni. Vannak érdekességek. Szép sorjában bemutatjuk őket. A fotók olyanok, amilyenek, ezért bocs, de talán valami így is átjön. Ránk is szóltak, hogy nem szabad fotózni. (A képek amúgy egy kis spar méretű boltban készültek).

A legnagyobb különbség az otthoniban megszokott kínálat és az itteni között az nyilván a hal- és mindenféle tengeri herkenytű felhozatalban van. Mind a friss pultban, mind a fagyasztott pultban nagyon bőséges a választék, de még a konzerv részlegen is:Ezek itt csak szardíniák, tonhalak és egy kevés halpástétom, kagyló. Itt bizony a növényi olajos, paradicsomos kombón túl is van élet.

Ez pedig itt a híres bacalhau, a szárított, sózott tőkehal, sok-sok nemzeti étel alapja. Érdekesség, hogy az oly nagyon portugál alapélelmiszer legnagyobb beszállítója Izland és Norvégia.

Ez itt mind csak rizs. Rengetegféle van belőle, a különböző fogásokhoz, különböző fajták. Viszont nem nagyon van választék más gabonás köretből (se köles, se bulgur, se hajdina). A nagyobb boltokban lehet találni esetleg kuszkuszt, kukoricadarát, és talán quinoa van még aranyárban. Persze lehet, hogy valami itteni reformboltban lehetne találni ilyeneket.

Aztán vicces a virsli.Ilyen befőttes üvegekben, vagy konzervdobozban lehet kapni. Mintha formalinban áznának :-)

Itt van még a horgászó, vagyis a péksütis részleg, amihez egy eléggé furcsa kanál-lapátféle kiszedő eszköz tartozik. Ezt a csemete nevezte el horgászónak. Nagyon találó.Nem volt egyszerű rájönni a csíziójára. Az a lényeg, hogy ezzel a kanállal kell valahogy kiügyeskedni a láda előtti tárolóba, ahova már be lehet nyúlni érte. Olyan fajta is van, ahol oldalra kell kitenni a péksütit, na, az jobban működik. Azért élvezet elnézni, hogy mások is bénáznak vele, portugálok is, főleg amikor mondjuk egy lapos péksütit próbál kicsalogatni az ember. A kenyerek egyébként finomak, van simán búzalisztből, de vannak mindenféle vegyesek, magosak. Alapvetően tömöttebbek, mint az otthoniak. 

Ja, és van még a narancsfacsaró gép, arról sajnos már nincs kép. Két decis, fél literes, vagy literes üvegekbe lehet csapolni a friss narancslét. Gyermekkel határozottan jó móka!

Egyébként sok itt a kisbolt, kb. mint nálunk a régi garázsboltok. Itt valahogy életben maradnak. Friss gyümölcsöt, zöldséget mindegyikben lehet kapni és alapdolgokat, valahol még alapon túli dolgokat is. Nincsenek viszont drogériák, szóval minden pipere dolgot (pelenka, fogkrém stb.) is a boltban vásárolunk. Akik pedig nem szeretnek kísérletezni, van itt is Aldi és Lidl, ahol a helyi specialitásokon túl ugyanazokat a német cuccokat meg lehet vásárolni. Apuka kedvencét is: a kiváló minőségű Argus sört :-)))))).

Tavira olyan kisváros, ahol a házak nem nőttek meg az égig. Ebből következik, hogy nagyon emberléptékű, továbbá mindenhova besüt a nap. Amióta itt vagyunk Tavirában, folyamatos a napsütés, igazi vénasszonyok tele van. Nagyon klassz sétálni a kis utcákon, a szebbnél szebb házak között, élvezni a napsütést és közben nézegetni az árnyékokat, amelyeket a napsütés vet. Már ezekből az árnyékokból is elég sok minden látszik a városról.Itt Tavirában a belvárosban a legtöbb ház kétszintes és a tetőt, vagy valahol tetőteraszt az utcafront felől díszes korlátok díszítik. Némelyik igazi reneszánsz villa.

Tavirának 37 temploma, kápolnája van (nem, még nem láttuk mindet). Ez itt a Santa Maria do Castelo templom oldalbejárata. Előtte egy fasor van padokkal, rálátással a városra.

A régi városrész nagyon jó állapotú, nagyon sok a szépen karbantartott, vagy éppen frissen felújított épület, de azért itt is találkozni új gazdáját váró, a régi idők pompáját őrző házakkal, villákkal.

Ez itt pedig a főtéren felállított karácsonyfa árnyéka a macskaköveken. Így is elég jól néz ki, de kivilágítva az igazi!

A paradicsom gyümölcs. Megtanultuk biológia órán. S ha így van, akkor miért ne lehetne lekvárt főzni belőle? A portugálok főznek is.
Amióta felfigyeltünk a sütőtöklekvárra, nyilván rááll ezekre a szemünk. Felfedeztük a paradicsomlekvárt és ha már így történt, meg is kóstoltuk.

Ezzel most azért elég bizalmatlanok voltunk, de kellemes csalódás ért minket. Kinyitottuk az üveget, dőlt belőle a paradicsom illata, fura volt elképzelni mindezt vajas kenyéren, zabkásához, esetleg palacsintához. De nem rossz, sőt!

A képen lehet, hogy nem látszik, de benne vannak az apróbb magok is. Az íze elsőre nem is emlékeztet a paradicsomra, hanem tényleg csak a gyümölcsösség jön át. Amikor lenyeli az ember, akkor jön elő a paradicsom íze, bolognai szószóstól, betűtésztás levesestől és frissen beleharapóstól :-)

Innen ugyebár egyenes út vezethet a paradicsompálinkához, mert hát kár a lekvárért...

Tavirában arra járunk, amerre már a rómaiak is jártak. A város egyik jelképe a várost átszelő folyón átívelő, hétlyukú Római híd (Ponte Romana). 

Állítólag tényleg állt itt híd már a rómaiak idejében. Erre haladt a fő közlekedési útvonal Castro Marim és Faro között. Mai formáját már elég régóta, az 1600 évek második felétől őrzi, mivel a felújításokkor mindig megtartották ezt. Ma már csak gyalogosok és biciklisek használhatják. És használják is, ha a város főtere irányából át akarnak kelni a túlpartra vagy fordítva. Miközben sétálnak, meg-meg állnak, bámészkodnak, kiülnek a padokra napozni, beszélgetni. Őket pedig utcazenészek és élő emberszobrok igyekeznek szórakoztatni. Itt éppen kifogtunk egy olyan pillanatot, hogy sehol senki.

S hogy milyen folyót is ível át tulajdonképpen? Na itt a csavar. A folyó Rio Sequa néven érkezik a hídhoz, de a hídtól már Rio Gilao néven torkollik a közeli Atlanti-óceánba. Hogy mi történik a híd alatt a vízmolekulákkal, hogy új identitást kapnak? Velük valószínűleg semmi. Viszont találni egy akár el is fogadható magyarázatot, méghozzá egy öngyilkos szerelmes pár történetét, akik a híd két oldaláról ugrottak a folyóba. Az ő tiszteletükre a nevüket viszi tovább az elnevezés. Ezt persze senki megerősíteni vagy cáfolni nem tudja. Egy biztos, Rómeók és Júliák mindig is voltak, vannak és lesznek.

Előfordulhat, hogy innentől kezdve már csak karácsonyi témák lesznek egy ideig :-). Na jó, nem, de ez a mai még biztosan. Nagyon érdekes követni, itt hogyan készülnek a karácsonyra. Minden ott kezdődött, hogy október végén már itt is megjelentek a karácsonyi dekorációk a kirakatokban és a csokimikulások a boltokban. Aztán szép lassan felrakták a karácsonyi fényeket, felállították a karácsonyfákat, de december elseje előtt ezek nem világítottak. A városi karácsonyfák nem igazi fák, hanem kúp formájú, fémből készült építmények, amelyek mindenféle fényekkel vannak feldíszítve. A templomokban, nagyobb tereken, közösségi helyeken megjelentek a különféle betlehemes jelenetet ábrázoló installációk (présepio). Ez úgy tűnik, nagyon fontos része a portugál karácsonynak, lépten-nyomon bele lehet botlani.

Ma Vila Real de Santo Antonioban jártunk, ahova szánt szándékkal azért mentünk többek között, hogy megnézzünk egy óriási betlehemest. Nincs más szó rá, mint az, hogy brutál. És ez most a szó legnemesebb értelmében.

Egy hatalmas terem közepén egy hatalmas terepasztal, rajta nagyon aprólékosan kidolgozott jelenetek. Az alapot homok, moha és faháncs adja, ezen zajlik az élet: lovas kocsin viszik a gabonát a malomba, a kemencében sütik a kenyereket, éppen építenek egy hajót, a tyúkoknak magot szór egy asszony és sorolhatnánk. Van rengeteg mozgó elem, igazi víz folyik a patakban, a tyúkok kotkodácsolnak. Tényleg nagyon klassz! Rengeteg portugál és helyi hivatkozás is megjelenik, például ahogy a vizet nyerték a kutakból, a vár, ami a helyi másolata. Persze itt az istálló is, Jézuska még nincs benne. Ő majd csak 24-én tűnik fel a színen.
A leírás szerint összesen 2500 órát dolgoztak vele, mire felépítették. Jó kis idegnyugtató munka lehetett!

Itt aztán tényleg el lehet veszni a részletekben. A gyermek nagyon élvezte, mindent tüzetesen meg kellett nézni. Legfőképp az állatokat, a játszóteret, meg az érdekesebb foglalkozásokat.

Aztán tovább mentünk Castro Marimba, ahova a két vár miatt és a sómúzeum miatt mentünk. Az első kettő pipa és a harmadik is, csak kiderült, hogy éppen ott is betlehemes van. Csak itt nem faháncs, meg moha, meg homok adta a díszletet, hanem a só, merthogy Castro Marim nagyon híres a tengerből nyert sójáról. Kicsit ugyan bántuk, hogy a sóról szóló kiállítást így nem tudjuk megnézni, de azért itt is elnézegelődtünk vagy fél órát nagy duzzogva :-).Azért láttunk így is egy kis sótermelést:

Egészen Dél-Portugáliáig el kellett jönnünk, hogy megismerjük a mikulásvirág eredetét. Tavirában, a vár udvarában van egy pici, nagyon szépen gondozott botanikus kert. Itt rácsodálkoztunk egy-két hatalmas bokorra, amin piros virágok voltak. Ahogy közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy ez mikulásvirág. Csak bokor formájában.

Állítólag karrierjét Közép-Amerikában útszéli gyomnövényként kezdte. A legenda szerint két szegény mexikói gyerek erről a bokorról szedett egy csokorra valót karácsonykor, amikor mentek a jászolhoz, hogy ajándékot vigyenek a kis Jézusnak. Másra nem futotta. Természetesen a többiek jól kicsúfolták őket. De hirtelen csoda történt, a gyomok lángoló piros virágokat bontottak és szebben tündököltek, mint bármi más. Innentől kezdve lett a karácsony virága és hódította meg az egész világot.

Egyébként fura, hogy mi miért hívjuk mikulásvirágnak. Elég sok nyelven karácsonyi csillagnak hívják, igazi szupersztárhoz méltóan.

Albufeira a földi paradicsom Európa déli végén. Több kilométer hosszú homokos tengerpart, a tenger által formált homokkő sziklák között megbúvó kisebb-nagyobb strandok, kellemes klíma, sült halak, tenger gyümölcsei, olajfák, narancsligetek, ugrándozó delfinek. De álljunk csak meg egy pillanatra! Ki mondja meg, hogy kinek mit jelent a földi paradicsom? Most már én sem.Ez itt Albufeira látképe a régi városrésszel és a halászok partjával (Praia dos Pescadores). S nem kell sokat menni, két teljesen különálló világgal találkozik a vándor. Találkozik a régi halászfalu szűk utcácskáival, kis házikóival. És találkozik rögtön a turistákat kiszolgáló roppant infrastruktúrával. Kocsmák, éttermek, diszkók, szállodák, apartmanházak tömött sora.

Ez Albufeira. Valószínűleg ma már a két világ nem létezne egymás nélkül. Így lesz paradicsom annak, aki gyönyörű tengerpartra, finom ételekre, kedves vendéglátókra vágyik, de paradicsom annak is, aki hatalmas bulikban, olcsó piákban és másnapos napozásban utazik, ugyanakkor paradicsom annak is, aki ugyanazt akarja, mint ami otthon van (ugyanazt a kaját, ugyanazt a piát, ugyanazt a Tv-műsort, honfitársakat -itt főleg az angolokra, németekre és franciákra kell gondolni).

Őszintén, nekem beletelt kb. másfél -két hétbe, hogy ezt az óriási ellentmondást elfogadjam. De elfogadtam és örülök neki, hogy ilyet is láttam!