A lisszaboni szuper lakásunkban olyan volt a WC, hogy bőrhuzat volt a WC deszkán. Őszintén szólva, ezen először felröhögtünk, meg másodszor is, meg minden alkalommal, ahányszor csak WC-re kellett menni.

Most már kezdjük érteni, miért is volt a WC-n bőrülés, és így utólag, már tudnánk értékelni. Vasárnap óta beköszöntött ugyanis az ősz, előkerültek a téli kabátok, a sapkák, a nyári ruhákat mindenki eldugta a fiókja mélyére. Egy szó, mint száz, hideg lett hirtelen. Viszont, eddig úgy vettük észre, a portugáloknak nem erősségük a fűtés. Így aztán az ember lánya és fia kénytelen reggel a meleg ágyból kikelve a hűvös lakásban nekiindulni a napnak. Ilyenkor nagyon jól jön(ne) egy bőrüléses WC..., amit nem mellesleg Tapi is imádott.

Sintrában sok mesés hely van. A paloták mellett, a palotakertek talán ugyanúgy, ha nem még jobban lenyűgözik az embert. A domborzati viszonyokból adódóan ezek nem sík terepre épültek, ezért kialakításukban is különleges megoldásokat alkalmaztak. A különös klímának köszönhetően pedig a növényzetben keverednek az otthon megszokott fajok a nálunk szobanövényekként tisztelt fajokkal. Rengeteg többek között a platán, a szelídgesztenye, a páfrány, a hortenzia és az ezekkel boldog együttélésben lévő bromélia, filodendron, mindenféle örökzöld és pálma. Mi két parkot tudtunk megnézni, a legnagyobbat (a Pena Palota kertjét) sajnos egy hatalmas szélvihar miatt lezárták, így az nagy bánatunkra kimaradt. De legalább van miért visszamenni. 

A Regaleira Palotához tartozó park (Quinta da Regaleira) tényleg egy meseszerű, elvarázsolt hely. Igazán már a palotán is látszik, hogy itt semmivel sem spóroltak, sem idővel, sem munkával, sem pénzzel.

A park maga kb. 4 hektáron terül el, amit teljesen be lehet járni, lépcsőkön, kanyargós utakon és kis ösvényeken. Séta közben lehet gyönyörködni a tökéletesen karbantartott kertben, lehet élvezni a jó levegőt. De amiért a park maga olyan meseszerű és izgalmas az a sok-sok építmény és eldugott műalkotás. Van itt több torony, ahova fel lehet mászni és nézelődni:

De vannak még itt tavak, vízesések, szökőkutak, barlangok, szobrok, van egy teniszpálya, egy kis templom. Itt aztán tényleg érdemes mindenhova benézni, mert könnyen elmegy az ember a buja növényzet által eltakart csodák mellett. S ha az ember nem a térkép alapján megy, akkor folyamatosan izgalomban tartja a park, hogy vajon mi lesz a következő dolog, amire rábukkan.

A legizgalmasabb hely kétségkívül a két beavatási kút, amelyek tulajdonképpen inverz tornyok, vagyis LEmászhatunk a toronyba. Csigalépcső tekeredik az aljáig és onnan egy barlangon át lehet kijutni egy vízesés alá. Hatalmas élmény!

A mi kis kétévesünk úgy rohangálta végig a parkot, hogy öröm volt nézni. Minden csigalépcsőt meg akart mászni, mindenhova be akart nézni. De így volt ezzel minden más gyerek is, rohangáltak, visítoztak, így itt a szokásos délutáni alvás lehetetlen volt. Ezért három órányi kellemes séta után, sok-sok élménnyel gazdagabban elbúcsúztunk a parktól.

Még az útra készülve, több helyen olvastam, hogy a portugálok szeretik a gyerekeket. Na gondoltam jó, hát ezt minden nép leírja magáról. De valóban meg kell erősítenünk, hogy a portugálok szeretik a gyerekeket és ez nem mese. Erről már rögtön a reptérről bevezető buszutunkon meggyőződhettünk, amikor is egy idős bácsi egy cukorkát nyomott a kislányunk kezébe, aztán segített leszállni és annyira lelkes volt, hogy a cukorkát kibontotta és megpróbálta a gyermek szájába tömni, ami szerencsére nem sikerült :-). Ezzel, a gyerekek felé irányuló rajongással találkozunk nap, mint nap, jártunkban-keltünkben. Az utcán sétálva mindenki mosolyog a csemeténkre, sokan beszélnek hozzá, megsimogatják, incselkednek vele vagy éppen nagy lelkesen integetnek a buszmegállóban ülve. Nyilván szól ez a szőkeségének, de azt figyeltük meg, hogy alapjáraton minden kisgyerekkel ilyenek. És nem csak az idősek, hanem a fiatalabb korosztály is. De például teli buszra szállva a sofőr egyből felpattan és felállít valakit, hogy a gyerekkel utazó ember le tudjon ülni és ez mindenkinek természetes, senki nem vág hozzá pofát.

Tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy itt minden a gyerekek körül forog, valahogy nem felejtenek el gondolni rájuk, amikor létrehoznak valamit. Ez talán valamennyire kiderült a játszóterekről szóló bejegyzésből is, de tudunk még példát mondani. Például a lisszaboni állatkertben olyan a WC, hogy van a női, van a férfi és van a gyerek, ahol gyerekméretű mosdókagylók vannak, gyerekmagasságban és ugyanígy gyerekméretű WC-kagylók. De nekem személyes kedvencem, hogy még a piacokon sem felejtenek el a gyerekekről gondoskodni. Az Ourique piacon például van egy játszósarok, játékkonyhával, színes ceruzákkal, zsírkrétákkal, házi állatokról szóló könyvekkel. Szerintem zseniális. Amíg apuka/anyuka nyugodtan bevásárol, elcsacsog az árusokkal, addig a gyermek megfőzi az ebédet, rajzolgat stb. Hát, nem fantasztikus? És ez nem pénz kérdése, hanem csak azon múlik, hogy valakik gondolkodnak és gondoskodnak. Íme:

De Portoban is találtunk erre példát, rögtön az első napon. A Bolhao piac épületét éppen felújítják, így a piacot -ahogy az egyik árustól megérdeklődtük- 2 évre átköltöztették egy közeli helyszínre, ami sejtésünk szerint mélygarázsként funkcionált előtte. Tehát egy átmeneti időszakról van szó, mégis van itt is gyerekbarátság. Íme:

Összefoglalva: Portugáliában jó gyereknek lenni és ezáltal jó szülőnek is lenni!

Itt mindenki kiteregeti a szennyesét, akarom mondani a mosott ruháit.

Mindegy, hogy a mosott ruha színes vagy fehér, márkás vagy sem, lyukas, kopott vagy vadiúj, nem csinálnak belőle titkot. Sokszor a lakó foglalkozása is könnyen kitalálható, pl. a sorban sorakozó fodrászkötényekből, illetve az is egyből kiderül, van-e a háznál gyerek, s ha igen, mekkora. Itt nem a házak közé (mint pl. Nápolyban), hanem az ablak vagy terasz elé feszített, csigás szárítóra teregetnek. Nem gond, ha az ablak éppen az egyik legforgalmasabb főutcára néz, de az sem, ha a parlament épületére, sőt, az sem probléma, ha a járókelő akár le is akaszthatná a neki éppen megtetsző ruhadarabot.

Ez amolyan mediterrán életérzés. Éppen ezért rögtön felvillanyozódtam, amikor megláttam, hogy lisszaboni lakásunkban is ilyen van, igaz egy kevésbé magamutogatós fajta, a házak közé néző. Mindenesetre külön élvezetet adott a teregetésnek ez a csigás szárító. Bevallom, első alkalommal rettegtem, nehogy leejtsek valamit. Szerencsére a többszöri teregetések során csupán egy kék csipeszt sikerült a mélybe hullatni. Azért annyira nem volt kár. 

Íme, így teregettünk mi:

Lisszabonba bele lehet veszni. Nem is kell mást tenni, csak róni az utcákat és nézelődni. Nincs két egyforma utca, nincs két egyforma ház, nincs két egyforma csempe, nincs két egyforma park, nincs két egyforma fa, csak úgy áradnak az ember felé a színek, a hangok, a szagok. Ez akár pont elég is lenne, de Lisszabonban rengeteg látnivaló van: kilátóhelyek, templomok, múzeumok, vár stb. Nyilván gyerekkel az ember kicsit máshogy működik, mintha csak maga lenne, de állíthatjuk, hogy kisgyerekkel is ugyanolyan élvezetes az utazás és ugyanúgy meg lehet nézni nevezetességeket, mint gyerek nélkül. Igazából úgy vettük észre, minden a tálaláson múlik, meg a sztorin, amit hozzátesz az ember, hogy a csemete számára is érdekes legyen mondjuk egy templom. Ezenkívül persze a gyermeket sem kell félteni, mert ő is megtalálja azokat a dolgokat, amelyek egy adott helyen lekötik a figyelmét. 

Mutatunk néhány példát (vagyis Lisszabon nevezetességei egy kétéves elmesélésében, ha elmesélné):

Szent György vár

Igen, ez tűlevél, amit lehet ide-oda pakolni (ezenkívül voltak még ágyúk, kőoroszlánok, amikre fel lehetett mászni, pávák és sok-sok lépcső) 

Praça do Comércio (éppen a lisszaboni maraton befutójával)

Igen, ezek itt apró, fehér kavicsok, amiket fel lehet markolni, zsebre lehet tenni, anya/apa markába lehet pakolni, és lehetne dobálni is, ha anya/apa engedné (és amúgy volt itt még rengeteg futkározó bácsi meg néni, zene, amire lehetett táncolni és sirályok, amiket el lehetett kergetni)

Belém-torony 

Mi más lenne, mint kagyló és homok, amiben könyékig lehet turkálni (volt itt még rengeteg bácsi és néni, akik magukat fényképezték, volt egy sárkányt eregető bácsi, volt egy másik kislány, aki betemette a tavat, amit apával ástunk, és voltak sirályok, amiket el lehetett kergetni, ja és ettünk szendvicset is)

Külföldön járva mindig izgalmas és néha vicces is, ha a saját anyanyelvén értelmes szavakba ütközik az ember. Akár, ha a helyi nép beszédét hallgatja, akár, ha leírva lát egy ismerős szót. Esetünkben az utóbbiról van most szó. Lisszabonban, ha kilépünk az utcára mindenhonnan ordít, hogy geco. De tényleg mindenhonnan:  lámpaoszlopokra,  közlekedési táblákra matricázva, házfalakra, buszmegállók üvegére festve...

Azért elég vicces volt az első napokban, menni a városban és azon gondolkodni: geco, vajon ki üzen nekünk? Na jó, inkább azon gondolkodni, vajon mit jelenthet. Persze, nem hagyott nyugodni a dolog, hogy van-e ennek valami üzenete, vagy ténylegesen csak egyszerű (és nagyszerű) taggelésről van-e szó. Ahogy a neten keresgélve sikerült kihámozni, egy olasz fiatalember áll a dolog mögött, aki már pár éve Lisszabonban él. Aki egyébként bombázónak tartja magát és az a missziója, hogy kvázi telebombázza a várost, hogy megismerjék a nevét. Hát szerintem sikerült neki.

Geco egyébként olaszul és portugálul is gekkót jelent. :-)

Sintrában vagyunk.

Ez itt a kastélyok városa és nem mellesleg Madonna is itt lakik, állítólag. Maga a hely Lisszabontól kb. 30 km-re található, vonattal 40 perces út, tényleg kár lenne kihagyni. Rengeteg a látnivaló: kastélyok, parkok, múzeumok, mindez egy buja zöld hegyvidék díszletei között. Valamiért imádták ezt a helyet a portugál királyok és gazdag emberek, a 19. századtól kedvelt nyaralóhelyükké vált (nyilván a kissé hűvösebb klíma miatt) és -gondolom- egymást licitálva szebbnél- szebb villákat, rezidenciákat húztak fel maguknak. 

Első utunk a Királyi Palotához (Palácio Nacional) vezetett, aminek jellegzetes, hatalmas fordított tölcséreket formázó kéményeit már jó messziről ki lehet szúrni. A kémények alatt egyébként egy hatalmas méretű konyha van, tűzhelyekkel, kemencékkel és roppant méretű rézedényekkel. Valószínűleg itt még nem a molekuláris konyhának hódoltak annak idején.

Hogy a gyermeket is kellően felkészítsük a látnivaló előtt, megemlítettük neki, hogy Csipkerózsika kastélyába megyünk. Innentől kezdve, ahogy beléptünk a kapun, kb. 20szor elhangozott a kérdés: hol lehet Csipkerózsika? A kastélyban töltött időnk során találkoztunk hattyúkkal, lovakkal, kutyákkal, csigalépcsőkkel, elvonulós kis sarkokkal, toronyórával, a kis Csipkerózsika fürdőjével és ágyával is, de Csipkerózsikát magát sehol sem leltük. Végül megtudtuk, hogy pont pár perce hajtott el a hintóján.

Nálam valamiféle bekattanás, ha egy toronyba, épületbe fel lehet mászni, oda fel kell másznom. Szóval, ha bárhova megyünk és van templomtorony, kilátóterasz, városháza tornya, ahova fel lehet menni, oda biztosan felmegyünk. Egyrészt a kilátásért mindenképpen, mert nyilván fentről mindig mást mutat a városkép, a táj, másrészt az épületért is, mert nagyon izgalmas olyan helyeken járni, ahol az ember kicsit beleshet a "kulisszák" mögé.

Kupolabelsőben először sok-sok éve Londonban, a Szent Pál katedrálisban jártam. Emlékszem, nagyon meghatározó volt az élmény, szerintem utána, ha bárki kérdezett Londonról, mindenkinek csak erről áradoztam. Bár igazán talán nem is tudom megmagyarázni, hogy miért tetszett annyira. Úgy tűnik, a kupolabelsők iránti titkos vonzódás továbbra is fennmaradt, szerencsére ennek Lisszabonban is lehet hódolni.

Például a Nemzeti Panteonban:

Lisszabon tökéletesen alkalmas terep állóképességünk fejlesztésére, fenék-, comb-, illetve vádliizmaink erősítésére. A város dimbes -dombos környékre települt. Egy erős kaptató után, rövid úton egy meredek lejtőhöz érkezünk, hogy aztán újra felmehessünk a következő emelkedőn. A szintkülönbségeket gyakran lépcsőkön lehet legyőzni, miközben szól a fejünkben Rocky zenéje (tádádáááám-tádádááááám.....), vagy éppen felelevenítjük általános iskolai emlékeinket a lépcsőzős tesiórákról.

Persze, mindez a kardió- és izomerősítő tréning csak akkor adott, ha gyalog járjuk a várost és nem ülünk fel hol-mi villamosokra, siklókra, buszokra, nem szállunk be liftekbe, tuk-tukokba. Nehezített a pálya, ha éppen babakocsival rójuk az utcákat, és főleg, ha a kisded éppen benne alszik. De mi szeretjük a kihívásokat. Általában minden lépcső kiváltható szimpla kaptatóval/ lejtővel, persze cserébe be kell vállalni egy kis kerülőt. Ha pedig sehogy sem megy és marad a lépcső, akkor jön az extra szolgáltatás, a karizom-erősítés: babakocsi a magasba!

Amióta megszületett a kislányunk, gyakran ereszkedünk le az ő szintjére. Mert néha elfelejtjük, de az ő szemszögükből tényleg más a világ. Ha mi leguggolunk mellé, meglátjuk, hogy mit lát ő a világból. De ugyanígy, ha felemeljük, ölünkbe vesszük őt, ő is meglátja, mit látunk mi. 

Itt például felmásztunk a Basílica da Estrela tetejére, megcsodálni a kilátást. Ami így festett 164 centiről:

És így 86 centiről: