Nem, nem. Ez most nem egy tanulságos állatmese lesz. 

Tegnap Faroban időztünk és pont belefutottunk az adventet megnyitó felvonulásba.

Zenére vonultak itt gombák, rénszarvasok, manók, mézeskalácsemberek, óriási balerinák, hóemberek, ajándékok, meg még ki tudja milyen figurák. Táncoltak, meg-megálltak, integettek, nevettek. Lehetett velük fotózkodni,  pacsizni. Nagyon jó hangulat volt, sok-sok lelkes gyerek és szülő követte őket. A legjobb kétségkívül a jegesmedve volt, szegénynek nagyon melege lehetett. De hősiesen cammogott a többiek után.

Mindeközben tűzött a nap, egy szál pólóban sétáltunk a medve után, a hatalmas gólyafészkekben pedig gólyák kelepeltek. 

Így indult hát itt az advent. A lehetetlen is lehetséges: gólyák és jegesmedve egy helyen, egy időben. 

Van aki szeret sorban állni, van aki nem. A többség valószínűleg az utóbbi csoportba tartozik, magunkat is idesorolhatjuk. Szerencsére az elmúlt időszakban nem nagyon kellett gyakorolnunk. Nem tudom, hogy a kisgyerekek mit gondolhatnak magukban a sorban állásról. Valószínűleg azt, hogy ez már megint milyen hülye felnőtt dolog. 

Gondoltátok volna, hogy Portugáliában egy gyerekkel mennyi sorban állást ki lehet bekkelni? Nem kellett kiállnunk a kilométeres sort a lisszaboni Szt. György várnál, Sintrában, a Pena kastélyhoz, a Clérigos Toronyban Portóban... Itt ez nem pusztán előzékenységen alapul. Van erre egy jogszabály és ehhez kapcsolódóan egy matrica/tábla, ami mindenhol, ahol valami szolgáltatás, kereskedelmi tevékenység folyik, ki van téve. A boltok, butikok ajtajára, a vasútállomásokon a pénztáraknál, a múzeumokban stb. Ez alapján a kismamákat, kisgyerekeseket, időseket, betegeket mindig előre veszik. Ilyen a tábla, ez itt éppen egy pékségben (itt sem kellett sorban állnunk, szerencsére, mert rengetegen voltak):

El is gondolkodtunk, hogy otthon ez úgy lenne, hogy ki lehetne bérelni gyerekeket, időseket, kismamákat, betegeket direkt sorban állás elkerülése céljából... 

Persze, azért itt is vannak kivételek. Ilyenkor tanuljuk a kétévessel a sorban állás művészetét. Hol a karunkban tartogatva, hol a lábak sűrűjében a gyermekhez leguggolva próbáljuk lekötni a figyelmét (számoljuk a cipőket).

Talán az egyik posztban már írtunk róla, hogy milyen változatos Albufeirában az időjárás. Egyik nap nyár van, a másik nap hűvös ősz, de van amikor egy napon belül is gyorsan változik a dolog. Amikor süt a nap, pólóban, rövidnadrágban lehet grasszálni a parton, az utcákon. Amikor viszont borús az idő, fúj a szél, akkor azért elég hideg tud lenni. Albufeira elég multikulti hely, ez abszolút hallatszik az emberek beszédén és meglátszik az emberek bőrszínén, vérmérsékletén és ennek megfelelően az öltözködésén. Elég jókat tudunk ezen mosolyogni.

Ezt a párt egy olyan napon fotóztuk, amikor mi kifejezetten fáztunk. Értsd: rajtunk hosszú nadrág, pulcsi, kabát, szinte hogy sapka és kesztyű nem volt. 

De ezen a képen talán jobban látszik az átmenet a sétáló embereken:

Alig valami → pulóver, hosszú nadrág → nagykabát.

Ugyanez fordítva is igaz. Amikor mi mondjuk rövidnadrágban, pólóban sétáltunk, akkor szembe jöttek velünk nagykabátos emberek. Az öltözködésük alapján abszolút nem tudtuk a nemzetiségeket általánosítani. Az igaz ugyan, hogy zömmel az angolok vannak rövidben még a legnagyobb hidegben is, de találkoztunk már nagykabátos angolokkal is.
Hamar megtanultuk viszont, hogy itt egyáltalán nem lehet arra hagyatkozni az öltözködésnél, hogy reggel kinézünk az ablakon megnézni, mások miben vannak.

Az alábbi fotók tegnap készültek a parton:

Mit látunk? Nagymama, anya, apa nyomkodják a telefonjukat (meg egy srác a háttérben talán éppen vizel, de ez most nem lényeg). A gyerekek meg szépen eljátszanak magukban hangos örömujjongásokban kitörve. Mindez nem egy percig tartott, hanem mondjuk tizenötig. Ilyen egy boldog családi nyaralás?
S mi történt közben körülöttük? Tőlük kb. 20 méterre egy idős hölgyet szó szerint ledöntött a lábáról a tenger. Tőlük aztán bele is fulladhatott volna, észre sem vették. Továbbá mi éppen próbáltuk elaltatni a csemeténket, direkt azért vonultunk félre erre a kis zárt, sziklás részre, távolabb a szabadterű strandtól. Ezt sem vették észre. Az elalvás természetesen nem jött össze a sikongató gyerekek miatt. 

Aztán mi elindultunk hazafele és a partról felfele menet szembe jött velünk három, 25-30 év körüli lány. Mentek lefele a partra. Közülük kettő nyomkodta a telefonját, fel sem néztek belőle. De sorolhatnánk a hasonló példákat, amiket nap, mint nap látunk.

Engem őszintén szólva kicsit elkeserít ez a jelenség és értetlenül állok a dolog felett. Az emberek annyira bele tudnak veszni ebbe a nyomkodásba, hogy nem is érzékelik, mi történik körülöttük. Jöhetne itt a rengeteg cikk az elütött, mobilozós gyalogosról, a balesetet okozó mobilozós sofőrökről, a vizekbe belefulladt gyerekekről, mert a szülők éppen a mobiljukkal voltak elfoglalva stb., stb.

De most nem csak erre akarok kilyukadni, hanem az utazás oldaláról közelítve elgondolkodtam. Miért utaznak az emberek, ha nem azért hogy együtt legyenek, hogy kicsit máshol legyenek, mint otthon? Hogy kizökkenjenek a saját megszokott világukból. Hogy hiányozzanak az otthoniak. Hogy az otthoniaknak hiányozzanak ők. De hogy tud ez működni, ha egyfolytában a telefonjukon lógnak, ha nem tudnak elszakadni az otthoniaktól, az otthoni dolgoktól? Hogy tudják így meg- és átélni a dolgokat? Itt is vannak, meg ott is, vagy inkább se itt, se ott. És ha mindenről, ami velük történik élő egyenesben tudósítanak, miről mesélnek majd otthon? Vagy mindez csak arról szól, hogy irigységet keltsenek másokban, hogy nekik éppen milyen jó? Nem tudom.

Félreértés ne essék. Nekem is van okostelefonom. És igen, én is szoktam nyomkodni, de leginkább akkor, amikor a gyermek alszik este, vagy ha apukával van. De az is előfordul, hogy lenémítva napokig a táskámban felejtem. És igen, tök jó, hogy ilyen egyszerű a kommunikáció és hogy bármit egy perc alatt meg lehet tudni, na de azért mindennek van határa!!  

Szóval, emberek! Néha nézzetek fel a mobilotokból! Érzékeljétek a körülöttetek lévő világot, a többi embert! Bámuljátok a felhőket! Gyönyörködjetek a gyerekeitekben! Beszélgessetek!

Dél-Portugáliában (Algarve tartományban) a lakott területeken -az óriási hotel- és apartmanház komplexumok környékét leszámítva- a tájat uralja a kémények látványa. Ezek az "Algarve kémények" (chaminé Algarvia). Nekem első nap, amikor megláttam őket a barcelonai Casa Mila sárkányfejű szellőzőkéményei rémlettek fel, de aztán ahogy sokat sétáltunk és nézegettem a házak különbözőféle, érdekesebbnél érdekesebb díszítésű kéményeit, egyre inkább csipkemintázatú mécsestartók és kecses kastélytornyok jutottak az eszembe.

Tényleg rengetegféle kémény van: kisebbek-nagyobbak, sudárabbak- tömzsibbek, egyszerű mintázatúak vagy éppen agyoncsipkézettek. Lehet bennük gyönyörködni. Némelyik fekete a koromtól, de azért úgy is jól látszik a mintázat. Egy házhoz általában három kémény tartozik. Egy mindenképpen a teraszi grill kéménye, egy másik a konyháé, a harmadik pedig a kandallóé.

Ahogy utánaolvastam eléggé bizonytalan az eredete, a legvalószínűbbnek azt tartják, azért ilyen díszesek, mert annak idején, a kéményépítő mesteremberek óradíjban kérték fizetésüket. Ezért, amikor valaki megbízást adott kéményépítésre, akkor az volt az első kérdés a mestertől, hogy hány napos kéményt szeretnének :-). A másik teória szerint azért ilyen díszesek az algarvei kémények, hogy a mindenhol egyformán fehérre meszelt házakat valamelyest mégis meg lehessen különböztetni egymástól. A kéményükkel próbáltak kitűnni. Bármelyik történet is az igaz, jó, hogy így alakult, mert tényleg különlegesek ezek a kémények. És az is szuper, hogy az új építésű házaknál is megtartják ezt a hagyományt. Bár most már azért a kémények mellett a tetőkön ott díszelegnek az antennák, parabolák, néhol napkollektorok, most már így alkotnak szerves egységet.

A Mikulás érkezését várva, azért abban megegyezhetünk, hogy itt a Mikulás aligha a kéményen keresztül kommandózik be a házakba...

Új kedvencünk van: a papaja. Valószínűleg már otthon is találkozhattunk vele, de nem tudatosult. Én enni frissen még biztosan nem ettem. Azt tudom, hogy van az a gyümölcskoktél konzerv, aminek kék a papírborítása, abban van papaja, de sosem tudtam, melyik az pontosan. Talán még kandírozott formában ettem, de nem hagyott maradandó élményt.

Ez a rögbilabda viszont annál inkább! 

Ez a példány egyébként repülővel érkezett Brazíliából (ezt onnan tudjuk, hogy rá volt matricázva, ökológiai lábnyoma nagy :-( ). Kicsit olyan, mint egy jól megtermett dísztök. Van hozzá köze, mert hogy a dinnyefélék családjába tartozik. A vicces benne, ha felvágja az ember, olyan, mintha kis halikrák ücsörögnének a belsejében egymás hegyén-hátán.

Ezeket a halikra-magokat ugyanúgy lehet kikaparni, mint mondjuk a sárgadinnyéből vagy a sütőtökből az ő magjaikat. Ezzel megnyílik a szabad út a gyümölcshúshoz, amit megint csak kiskanállal egyszerűen ki lehet enni. Puhaságra olyan, mint a sárgadinnye, de egy kicsit tömörebb a húsa. Az íze, hm, olyasmi, mintha egy kanál virágzó rétet venne az ember a szájába, természetesen a döngicsélő méhek nélkül. Isteni finom!

S, ami még vicces, a papaját portugálul mamao-nak hívják :-)

Az emberiség szereti azt gondolni magáról, hogy nála nagyobb alkotó nem létezik. Pedig akárhogy is igyekszik, a természetnél továbbra sem lehet kreatívabb és állhatatosabb. Ezt szerencsére (még) sokfelé megtapasztalhatjuk. Elég csak ennünk egy szép és zamatos gyümölcsöt, vagy elmennünk egy csodás őszi erdőbe...

Mi most itt Dél-Portugáliában az óceán művészetét csodáljuk nap, mint nap. Vannak alkotásai, amelyeket csak pár percig lehet szemügyre venni és vannak, amelyek az évezredek során alakultak olyanná, amilyennek mi most láthatjuk őket.

Az elmúlt két napban különösen alacsonyan volt az óceán vize, amikor a szokásos időnkbe lementünk a partra. Ennek köszönhetően a lapályon, ahol eddig mindig csak vizet láttunk, gyönyörű rajzokat rajzolt a víz minden egyes hullámzásánál:

Egy másik strandrészen pedig ugyanezt játszotta, kavicsokkal kiegészítve:

Elég csak a lábunk elől felnéznünk és láthatjuk, hogy mindez a folyamatos alkotói kedv milyen kreálmányokat hoz létre az idők hosszú során:

S ha még szélesebb látószögben kémleljük a tájat, akkor meglátjuk a nagytotált:

Szép, nem?

S hogy miért művész úr és nem művésznő? A hatalmassága és az ereje, a mély, dübörgő hangja mindenképpen a férfivonásokat hangsúlyozza. Ettől függetlenül nem tudni, ha a magyarban is használnánk a der,die,das-t, vajon melyik névelőt kapná.  Mindenesetre a portugálok, spanyolok, németek az óceánt hímneműként kezelik.

Portugáliában elég jó a gyümölcs felhozatal. Ezen belül is számunkra kifejezetten érdekes a déli-, illetve egzotikus gyümölcsök széles spektruma, amelyeket folyamatosan lehet kapni, barátságos áron. Ezek egy része (pl. narancs, ananász, banán stb.) itt helyben (vagy Madeirán) megteremnek és egy csomó más meg jön a volt gyarmatokról. Igaz talán most már nincs is olyan gyümölcs, amit otthon is ne lehetne kapni, van azonban mégis egy-kettő, amik eddig nekünk kimaradtak. Előszeretettel próbálgatjuk ezeket. Ettünk már például datolyaszilvát, ami már nálunk is megterem és otthon is sok helyütt kapni.

Na, de tegye fel a kezét, aki evett már csirimojót?!!!Ő lenne az. Hívják még cserimojának és krémalmának is. Portugálul anona. Közép- és Dél-Amerikában őshonos, állítólag Kolombusz is evett belőle. Kívülről úgy néz ki, mint egy zöld tobzoska. 

S ha félbevágjuk, előbukkan a fehér, lédús gyümölcs és a benne ülő fekete magok. Ezek a magok könnyen elválnak a gyümölcstől és olyan kemények, mintha csak kőből lennének. A gyümölcshús textúrája leginkább talán az avokádóra hasonlít, csak sokkal lédúsabb, könnyen kikanalazható. És hogy milyen az íze? Hát, meghatározhatatlan, édes, nincs igazán karakteres íze, talán egy kicsit a repcemézhez lehetne hasonlítani. A végén pedig van egy kis sósság. Nagyon finom. Mind megettük!

Lett belőle Csirimanó!

Az emberek hagynak el dolgokat. Vagy inkább a dolgok hagyják el az embereket? Ki tudja?! Mindenesetre az utcákat róva találni mindenféle érdekes tárgyakat. Ezek lehet, hogy fontosak voltak a tulajdonosuknak, amiket talán megpróbáltak megtalálni, sikertelenül. Csak hevernek az utcákon, ki tudja, hányan taposnak át rajtuk, észre sem véve őket. Szerencsés esetben valaki felemeli őket és hazaviszi, kevésbé szerencsésebb esetekben jön az utcaseprő és egyszerűen csak besepri a szemétbe. 

Ez az E betű még Lisszabonban hevert a járdán. lgondolkodtam, milyn lht "e" btű n'lkül 'lni. Szrtinm rossz. Azóta lht, hogy valamlyik családból hiányzik az "e". A portugálban is l'g sok van blől, szóval kllmtln lht.

Aztán találkoztunk már elhagyott kanállal is. Ez mondjuk, annyira nem meglepő. Lehet, hogy valaki csak véletlenül kidobta, talán egy kikanalazott joghurtos dobozzal együtt.Nem emeltük fel, hogy volt-e rajta monogram, vagy hogy milyen márkájú volt. Lehet, hogy a nagymama ezüst étkészletéből hiányzik most egy darab.

Elhagyott cumival elég gyakran találkozni. Csak remélni tudjuk, hogy ennek a cuminak a kis tulajdonosa nem ordította  végig az utat hazáig, és hogy nem ez volt az egyetlen cumija, amivel meg tudta nyugtatni magát.

Fülbevalót elhagyni nem különösebben nehéz mutatvány...de annál bosszantóbb tud lenni, főleg, ha a fülbevaló egy szép emlék valakitől, aki kedves.

Hát ilyesmiket lehet találni errefelé, a portugál utcákon. Sajnos pénzt -két 20 centestől eltekintve- eddig még nem találtunk... :-(

Itt Portugáliában úgy vettük észre, a portugálok szeretik elnevezni a házaikat, leggyakrabban a tulajdonosukról, de gyakran a ház valamely jellemzőjéről, vagy a környező tájról. A házak neveit nem tartják titokban, hanem jól láthatóan kiírják, kitáblázzák és nem is akárhogyan! Sokszor még a többemeletes lakótelepi házaknak is van nevük és nem a házszám alapján azonosítják az épületeket, hanem a nevük alapján. Olyan, mintha nálunk mondjuk valamelyik tízemeletes lépcsőházat Szécsi Pál épületnek, egy másikat meg Kockás épületnek hívnának. 

Itt délen még inkább jellemző, hogy minden ház falán, vagy a kerítésén megjelenik a ház neve. Errefelé kevesebb a csempével borított ház, viszont valószínűleg éppen ezért nagyon gyakran festett csempék a ház ˝névtáblái˝:

Persze olyan is van, ahol a felirat beleolvad a környezetbe:

Máshol pedig komplett műalkotás díszíti a háztáblát, bemutatva egyben a tájat, aminek szomszédságában a ház  (itt éppen egy villa) áll:

Némelyik tábla tényleg annyira hívogató, hogy az embernek egyből kedve támadna bemenni és megnézni, hogy ha ez van kívül, vajon mi lehet belül és vajon milyen emberek laknak benne...